„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható.
Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal.
Teljes lelki élet zene nélkül nincs.
Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.”
(Kodály)
A fenti idézet a 20. századi Magyarország legsötétebb évében 1944-ben hangzik el nyilvánosan, amikor Kodály érdeklődése már közel két évtizede a zenepedagógia irányába fordult. Tartalmának igazát azonban sokan, sokféleképpen közvetítették már a megelőző századokban, megalapozva ezzel a kodályi gondolkodás, nevelési elvek kialakításának lehetőségét. E rövid írásnak nem feladata, hogy tudományos igénnyel összefoglalja a magyar alapfokú hangszeres zeneoktatás és a vele szorosan összefüggő iskolai hálózat – zeneiskolák – fejlődéstörténetét, de kérdésekre, összefüggésekre szeretne reflektálni, melyekkel az elmúlt fél évszázad folyamán a szerző találkozhatott.
Kezdetek…
A magyar alapfokú hangszeres zeneoktatás alapjait megteremtő első intenzív fejlődés összeköthető a reformkori Magyarország, a polgárosodás évtizedeivel. A társadalmi és gazdasági változások sok településen alakítják ki – pl. Debrecen, Győr, Sopron, Budai Zeneakadémia – azokat a polgári zenei egyleteket, melyek bővülésével megteremtődtek a helyi zeneoktatás feltételei. A Nemzeti Zenede ekkorra már közel fél évszázados, s e fejlődés irányát a Liszt Ferenc alapította Zeneakadémia 1875-től csak még jobban megerősíti, mely a legfelsőbb szintű zenei képzést indítja el. Negyed századdal később, felismerve az alapozás hiányát, az Akadémián diplomát szerző Fodor Ernő létrehozza az első alapfokú hangszeres zeneiskolát (1903). Megvalósítja, hogy államilag engedélyezett tantervekkel működjön, a kisgyermekkortól tudatos zenei neveléssel segítse a tanulást. Hosszabb ideig a Zeneakadémia előkészítőjeként is működik. Fodor Ernő tudatosan keresi és kutatja a kisgyermekkori zenei tehetséget (pl. kocsit küld a gyerekekért Kispestre – ma iskolabusznak hívnánk). A zeneiskola kidolgozza működési elveit, például bevezeti a zeneiskolai ellenőrző könyvet, s még sorolhatnánk értékálló, napjaink munkáját is meghatározó elveit. Működésének formáját számos zenei egylet, magániskola veszi át, s így a 20. század első évtizedeire a gyerekek egyre többféle hangszeres zeneoktatásban részesülhetnek. Közben 1922- től egy székesfővárosi rendelet értelmében bevezetik minden fiúiskolába az ének-zene oktatását. E tájt kezdenek működni – Kacsóh Pongrác – a zeneoktatói, pedagógiai munkát segítő szervezetek is (Fővárosi Pedagógiai Intézet – 1912). Kodály és Bartók munkássága, a Zeneakadémia intenzív működése, mind meghatározói annak a folyamatnak, mely a háborúig nagy ívű fellendülést, sok értéket felvonultató hálózatot teremt az országban a hangszeres zenével foglalkozni akarók számára.
1945 után
A háború nem kímélte a zeneoktató munkaközösségeket sem. Röviddel az után, hogy véget ért, az újra változó társadalmi és gazdasági környezet megkívánta, hogy a zenei nevelés ügye is új irányt vegyen. Kodály ekkorra már nyíltan és határozottan állítja, hogy „legyen a zene mindenkié”. Minden írása megerősíti, hogy a kisgyermekkorban megszerzett zenei élmény hogyan segít a tanulásban, a személyiség fejlődésében. A harmincas évektől vele együtt tanító Ádám Jenő vezetésével kialakul az a zenepedagógiai rendszer, amely hozzásegít a fenti gondolat megvalósításához, s amelyet napjainkra Kodály-módszerként ismer a világ. A relatív szolmizáció olyan eszköz, amely az énekléssel a mindenki számára elérhető hangszert jeleníti meg. Az énekes zenekultúra a magyar népdalra (zenei anyanyelvünk) épül, s 1947–48 között meg is jelenik az első általános iskolai ének-zene tankönyvsorozat. A program bevezetésére az iskolák államosítása (1948) után, 1952-ben kerül sor, amivel egy időben, a magán-zeneoktatói munkaközösségek, zeneiskolák is állami kézbe kerülnek. E hangszeres zeneoktatással foglalkozó közösségek között az I. Számú Körzeti Zeneiskola igazgatója – Czövek Erna – kapja a feladatot, hogy szervezze újra az állami zeneoktatást, alakítsa ki a zeneiskolák hálózatát, az egész országra kiterjedően. A kodályi programban a tartalmi elemhez (relatív szolmizáció) két új feladat is társul: emelt óraszámban lesz (mindennap) énekóra, és 3. osztálytól minden tanulónak hangszert kell választania. Addig a diákok furulyázni tanulnak csoportosan az ének-zene órák keretében. (E történet részleteiről, a Béres-furulya kialakulásáról később olvashatnak e kötetben.) Az ének-zene tagozatos tantervet a kísérleti szakasz után bevezették, s a tagozatos osztályokkal működő általános iskolák száma egyre bővült. A Czövek Erna által megszervezett országos zeneiskolai hálózat pedig fogadta a kötelezően hangszert választó gyerekeket is 3. osztálytól.
A hatvanas évek második felére Budapesten akkorára bővült a körzeti zeneiskolák tanulói létszáma, hogy 1968-ban Fasang Árpád, a zeneművészeti szakközépiskola akkori igazgatója alakítja át a Fővárosi Zeneiskola Szervezetet. Megbízásának eredményeként minden kerületben egy-egy önálló zeneiskola kezd működni. A vidéki megyei városok zeneiskoláihoz egyre több kistelepülésen kapcsolnak kihelyezett tagozatokat, vagy az addigi tagozatok önálló iskolává válnak. A hatvanas években sorra jelennek meg a különböző hangszeres iskolák, Dobszay László megírja a zeneiskolai szolfézs-tankönyvsorozatot. Folyamatosan bővül a tanítható hangszerek (fúvósok, gitár, hárfa, ütő stb.) és elméleti tárgyak (zeneirodalom, zeneelmélet, Collegium Musicum stb.) sora. Ez a folyamat zárul le az 1980-ban kiadott tantervi követelményekkel. A zeneiskolai hálózat működését, eljárásrendjét pedig az 1982-ben Nemes László (Országos Pedagógiai Intézet közreműködésével kiadott Zeneiskolai rendtartás fogta össze. E tantervekben már érzékelhető, hogy a 20. század második felének utolsó évtizedeihez közeledve – a társadalmi és technikai változásokra – mennyire érzékenyen reagál az alapfokú szakmai közösség. Szinte napra készen követi a kulturális változásokat, a társadalmi igényeket, de e kérdésben egyedül marad. A közép- és felsőfokú képzési struktúra még sokáig nem követi e tantervi programok tartalmi és végzettségi igényeit. Így alakulhat ki, hogy alapfokon már 1980-tól taníthatunk improvizációt, elektroakusztikus zenét, népzenét, jazz-zenét vagy klasszikus szaxofont, ha kellő nyitottság van bennünk e tárgyak iránt.
1990–1998 között
A zeneiskolai hálózatban a rendszerváltáskor ~170 iskolában ~90 ezer diák tanul. A teljes tanulói létszám ~ 5%-a – ez európai összehasonlításban sem jelent magas számot. A zeneiskolai hálózat erős kapcsolatot tart a helyi közösségekkel. Kamara- és zenekari munkájával a helyi kulturális szerepvállalás motorja. Egyszerre tanít és közvetít. A művelődést viszi el a legkisebb közösséghez is. A Hubay Zeneiskolában elinduló balettoktatás (1975), majd a XXII. Kerületi (ma Nádasdy) Zeneiskolában folyó kísérleti művészetoktatási program (1985) létrehoz egy új iskolatípust: az alapfokú művészetoktatási intézményt (2011-től alapfokú művészeti iskola). A „zeneiskola” kifejezés a szabályozásokból eltűnik, s hosszú idő telik el, míg a csak zeneművészeti ágban tanító iskolák számára újból – legálisan – használható lesz. Az átalakuló, új tartalmakat kereső időszakban olyan egyedi műhelyek is alakulnak, amelyek tovább erősítik a magyar művészetpedagógia sikerét: az önálló népzenei iskola (Kobzos Kiss Tamás – Óbuda), a táncházmozgalmak alapján a táncművészetben a néptánc (Novák Sándor, Foltyn Jolán – Bihari), vagy az egyedi szabad szellemi alkotásokat, az improvizációt mint alkotási folyamatot közvetítő Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskola (Apagyi–Lantos). Bálványos Huba a vizuális kultúra fejlesztésével, Gonda János a közép- és felsőfokú jazz-zenei képzésen keresztül támogatja a műfajok fejlődését. Az alapfokú művészeti iskola (AMI) négy művészeti ágában közel 200-féle tantárgy keretében tanulhatnak a diákok. A budafoki Nádasdy Kálmán Művészeti Iskola – Nemes László vezetésével – e program kidolgozója és első mintaiskolája. Nemcsak a zeneművészeti ág készül el, négy zenei műfajban (klasszikus, jazz, népzene, elektroakusztikus – 75 tantárgy) 1998-ra az új tantervi programban, de az összes művészeti terület közel 3500 oldalas tartalma is, mely önmagában véve is kulturális örökséget jelent. Ebben az időszakban, 1994 és 1998 között – az új tantervi követelmények megjelenéséig – új művészeti iskola alapítására senki nem kaphatna engedélyt, a tanulói létszám és az iskolák száma mégis „gombamód” szaporodik. A „kényszerszünetet” a szabályozás (tárgyi és személyi feltételek), valamint a tanterv hiánya is indokolja. A zeneművészeti ág nem tehet mást, mint hogy lehetőségeihez mérten a legjobban végzi munkáját. Reagál a közoktatás iskoláiban végbemenő, felbecsülhetetlen kárt okozó, romboló tevékenységekre – énekórák számának drasztikus csökkenése, iskolai kórusok megszűnése –, s az új programban választható utakat kínál. Bevezeti például a zeneismeret tárgyat. Ezzel egy tanári közösségnek lehetősége nyílik komplex elméleti órák kidolgozására (szolfézs, zeneelmélet, zeneirodalom együttes ismeretátadásra, mely akár vizuális ismeretekkel is bővülhet). Megjelenik a zenekari, kamarazenei és kórustanterv. A kialakult helyzetet jellemzi, hogy egyszerre lenne szükség a digitális zenei kultúra bevezetésére, az értékállónak vélt módszerek és tananyagok megőrzésére, a megújuló pedagógiai eszközök tárházának adaptálására, s mindezek között nyugodt háttérrel rendelkező tárgyi és személyi feltételekre. 1998 végére azonban már olyan felgyorsult iskolaalapítással és tanulói létszámnövekedéssel nézünk szembe, hogy az „egyhelyben járó” zeneiskolák maguk is részeseivé válnak az oktatáspolitikai döntésnek, a terület ~780 iskoláját érintő minősítési eljárásnak, mely 2004-ben zárul le.
Húsz év, amely megváltoztatta a világot…hogyan tovább?
„… Nem a zenében rejlik-e a leghatásosabb nevelés? Hiszen semmi sem hatol be olyan mélyen a lélekbe, mint a ritmus és a dallam; megragadja, felékesíti és megnemesíti a lelket, ha az ember helyesen nevelkedett, – ha pedig nem, épp ellenkezőleg hat rá… Valóban: a zene mélyén rejlik a nevelés.” (Platón)
Mi is a zeneiskola ma? Mi napjainkra egy zeneóra? Mi az, amit őrizni kíván a zenetanár? Miért tartjuk, hogy a mindennapi gyakorlás nemcsak a hangszerkezelést teszi könnyebbé? Számolatlanul önthetnénk a kérdéseket, melyekre egyetlen szóval is lehet válaszolni. Örömérzés. Ez keletkezik akkor, ha belépünk egy zeneiskolába, ha a diákra négyszemközt figyelnek hetente kétszer, ha a magyar és az európai kultúra legnemesebb kincseivel találkozik, s ha napi rendszerességgel, figyelemmel önmaga iránt, zenei cselekvésbe fog. Módszereink, pedagógiai fogásaink különbözőségét az átörökítendő zenei kifejezés, a stílusban való jártasság azonosítja. S közben vívunk a világban számolatlanul ontott, e jó érzésünket megzavaró, a gyermeket majdnem összepréselő „szeméttel”… – mely a tárgyiasult világ, az elektroszmog, a hajszoltság, a felületesség és figyelmetlenség uralmában testesül meg. S mindeközben vannak, akik mintha megállítanák az időt, alkotnak. Kokas Klára megtanítja a kisgyerekeket teljesen szabadon mozogni, Kovács Géza és dr. Pásztor Zsuzsa ráirányítja a figyelmet a testérzetre, és megtanítja megőrizni a zenész egészségét, Sáry László új zenei közösséget alkot etűdjeivel. Dénes László holisztikus hegedűórákat tart, Becht Erika tanárnő halk szóval világhírű zongoristákat nevel. S számtalan, az adott közösségnek megfelelő új eszköz jön létre, hogy végeredményként a zenélés öröme jelenjen meg a cselekvőkben.
A 21. század első évtizedeiben – elsősorban a csoportos órákon – megjelenik a digitális kottaírás, zenei szerkesztőprogramok, játékok. Interaktív, a zenei készségeket fejlesztő szoftverprogramok sokasága segíti a tanárok munkáját. De egyet biztosan tudunk. Ezek csak eszközök. Mint ahogy egy rábaközi dus is csak a táncospár által gyakorolt lépések számán keresztül tud hibátlanul megjelenni, úgy a zenei játék is csak a sokszor és figyelmesen gyakorolt hangszeres mozgáson keresztül lesz a zenész sajátja. Ha van tehát jövőképe a zeneművészet alapfokú tanításának, az bizonyosan összetett. Egyrészről mindent elkövet, hogy az örökségét őrizze. Generációkon örökítse át az egyes motívumokhoz tartozó mozdulatsorokat, hogy azok változatlan világhírt jelentsenek. Másrészről természeténél fogva szélesre nyitja kapuit, s mint tette ezt a művészeti iskolák alakításakor, a következő években újraalkotható tantervi programokban, kohéziót teremtve az egyes stílustörténeti elemek között, törekednie kell a műfajok közötti összefüggések, a művészetek egymásra gyakorolt hatásának még pontosabb felmutatására, a képzések közötti átjárhatóságra. Minél nyitottabban működik, annál inkább lesz képes megújulni, s ez egyben meghatározza majd helyét és szerepét is a köznevelés újjáalakuló rendszerében. Mert a helyi közösségekben már mindezt megtalálta. Az amatőr zenei együttesek, a zeneművészeti ág tanulói és tanárai, a hangversenyek önzetlenül jelen lévő szereplői mind értékőrzők: a művelődés, a kultúra hordozói.
