„Életünk örökölt és tovább örökítendő kincse a magyar iskola. Sokat szidjuk, de így is kincs. Ha baj van vele, az azért van, mert rosszul működtetjük. S még rosszul működve is kitűnnek előnyei, ha egyes külföldi iskolákkal vetjük össze.”
(Dobszay László)
Nem volt és nem is lehetett célunk, hogy egy kiapadhatatlannak látszó forrás minden rejtekét bemutassuk a magyar alapfokú művészetpedagógiai értéktár első kötetében. Sokkal inkább szándékunk volt reflektálni arra a nemzeti kincsre, mely magyarságunk értékeiben itt él közöttünk, s amelyre néha jobban, esetenként pedig egyáltalán nem figyelve fel cselekszünk a hétköznapokban. A magyar iskolai rendszer egyik legfiatalabb intézménytípusa az alapfokú művészeti iskola. Miközben gyökerei és működtetésének alapjai akár több száz évesek.
A tanulmánykötetben szereplőket sok szál köti össze. Bár körülményeik, munkájuk indíttatása, sikereik más-más helyzetet mutatnak, a művészetek emberre gyakorolt hatásában, abban, ahogyan átadják a gyerekeknek, s az ehhez szükséges teljes elfogadásban mind azonosak. Legyen egyéni vagy közösségi az út, amelyet megtettek, annak primus movense a kodályi pedagógia alapja, a humánum. „E humánum végső elemzésben az igaz, a jó, a szép és a szent vonzáskörének megfelelően négy érték körül forog: a kiművelt értelmet (igaz), a helyesen irányult és fegyelmezett akaratot (jó), a rendezett tartalmában az igaz-jó által 1 olyan zenei jelenség, ahol a zeneszerző az álzárlatban használt harmóniával kettős szerepet tölt be, rövid nyugalmat, lezárást teremt, de ugyanakkor folytatni is tudja a művet a valóságos lezárásig. meghatározott érzelmi világot (szép), s az embernek a nála magasabbrendűre való tiszteletteljes megnyitottságát (szent) foglalja magában” – írja Dobszay.
Talán ha lett napjainkra problémája e fiatal iskolai hálózatnak, az nem is következik másból, mint e felvetésből. Ha az általa közvetítendő eszmék, értékek és a világ trendjei egymásnak ellentmondó viszonyban vannak, akkor a művészetekkel foglalkozó pedagógusnak milyen esélye maradhat? Mit kezdjen az örökölt vagyonnal? Mit és hogyan adjon tovább a jövő generációinak?
A magyar alapfokú művészetpedagógia nagy hagyományokkal rendelkező, egyéni és közösségi értékek tárháza. Felelősség az ezzel való sáfárkodás minden tekintetben. A kérdés az, hogy a 21. század első évtizedeiben az örökség hogyan erősítheti meg pedagógusközösségünket? Napjaink változó társadalmi és gazdasági hatásaira, tovább nem megkerülhető kérdésekre kell választ találnunk. Szerencsések, kik elődeiktől olyan kincseket vehettek át, mint mi. S az iskolai értéktárakból pontosan kitűnnek azok a közösségek, amelyek elkötelezettek abban, hogy ezt megőrizzék, fejlesszék. E könyv rávilágít arra a személyességre, a tanítvány és tanár közötti megbonthatatlan, egymást segítő kapcsolatra, amelyre Dobszay szavai is utalnak, s melyet a legnagyobb értéknek tart a hazai iskolákban. A tehetség kibontásának a megértő figyelem az egyik eszköze, amit az egykori vallás – és oktatási miniszter – Klebelsberg Kuno – így fogalmaz: „szeresse a gyereket…” E pár szó mögött, a legteljesebb pedagógia, megbecsülés, tisztelet húzódik meg. S ezek tehetségképző körülmények is, melyekről Németh László ír. „Az emberrel csak képességei születnek vele. Ahhoz hogy azok tehetséggé álljanak össze, tehetségképző körülmények kellenek.” Majd hozzáteszi, hogy csak jóval később érezte meg a zene semmi mással nem helyettesíthető, lélekfrissítő hatását.
Mély meggyőződésem, hogy a magyar művészetpedagógia további eredményeinek egyik feltétele, a tanári közösségek összefonódó munkálkodása, egyre jobban előtérbe helyezve, minden ellenkező külső hatás ellenére is, a kodályi filozófiát: „…a gyereknek a legjobb is csak alig jó…” A magyar iskola – benne a hungarikumként kezelendő zeneiskolai, művészeti iskolai hálózattal – társadalmunk jövőjének egyik záloga. A felnőttek érzékeny együttműködése lesz a kulcsa, hogy örömteli, élményekben gazdag gyerekkor után válhassanak felnőtté a következő generációk. A köznevelés változásainak követésével egyetlen lehetőségünk marad: még jobban megerősíteni helyünket és szerepünket a nevelés rendszerében, mely az egyik legnagyobb figyelmet és fegyelmet, belső elmélyülést igénylő tevékenységet mutatja meg. E döntés azt is feltételezi, hogy a közösen megélt „zenei, művészi játék” élmény további kreatív együttléteket hozhat létre tanulók, tanárok, szülők, művészetbarátok, az iskolák közösségei számára. Hinnünk kell, hogy a hétköznapi kultúra otthona a művészeti iskola. E kultúra pedig társadalmunk ereje – nemzeti kincs –, melynek védelmét mindenki vállalja, ha megérinti, amit Tóth Aladár így fogalmaz: „Muzsikálni annyi, mint határtalanul szabadnak lenni, jobban és mélyebben embernek lenni, mint az élet korlátaiban lehetséges.”
Köszönettel tartozom mindazoknak, akiktől az „érintést” kaptam, és azoknak, akikkel naponta megteremtjük ezt az élményt az iskolák falai között, s akik segítenek tovább írni az első kötet utáni többi történetet, mert most csak álzárlatot tettünk…
Budapest, 2018. február 27.
Magyar Margit
szakmai vezető
Álzárlat: olyan zenei jelenség, ahol a zeneszerző az álzárlatban használt harmóniával kettős szerepet tölt be, rövid nyugalmat, lezárást teremt, de ugyanakkor folytatni is tudja a művet a valóságos lezárásig.
