Mi kell egy új zeneiskolához? Kell egy lelkes, koncepciózus, időt és fáradságot nem sajnáló igazgató – az sem baj, ha még nincs gyakorlata, elég, ha szereti a gyerekeket és a zenét, egyszóval: az „ügyet”! Kell néhány hasonló lelkületű tanár, akik nem „dolgozni” járnak a zeneiskolába, hanem zeneszeretetüket plántálják a gyermekek lelkébe. Az sem baj, ha ők baráti társaságot alkotnak, akik a nap végén jó hangulatban megbeszélik a tanítás búját-baját, örömeit és még „világmegváltó” gondolataikat is. És kellenek még tanulni vágyó, szorgalmas gyerekek. Az sem baj, ha 50 évvel később van egy közülük, soha nem szűnő lelkesedéssel, aki áttekinti törekvéseiket – ezért közöljük Major Edit interpretálásában a Rácz Aladár Zeneiskola elmúlt 50 évének szubjektív történetét.
Először is kell egy alkalmas épület, amelynek barátságos zeneszobáiból naphosszat árad a muzsika. Kellenek jó hangszerek, egyéb felszerelések, és mint az úszástanításhoz a vízzel telt medence, kell egy hangversenyterem, ahol gyerek, tanár felteheti munkájára a koronát, és koncerten mutathatja be a zenei remekműveket. Ne gondoljunk egy Carnegie Hallra – csak férjenek be a zeneszerető emberek.
1968-ban lett a fenti „kellékek” közül a leírásnak megfelelő igazgató és tanárok. Még hangszerek is kerültek – igaz, kissé „romosak”, majdnem alkalmatlanok, de a vonószenekar rajtuk hamarosan már barokk concertókat játszhatott. Épület azonban nem lett. Az induláshoz biztosított két kis társbérleti szoba mint iskola – udvarán a szomszéd harcias japán kakasával – minden volt, csak nem „alkalmas”, úgyhogy sokan kikerekedett szemmel kérdezték: „Van itt zeneiskola? Nem is hallottunk róla.” Ezért gyürkőztünk neki – zömében fiatal tanárok – óriási lelkesedéssel, hogy legyen! És lett!
Nehéz és szép volt a „hőskor”. A semmiből indulva mindenért meg kellett harcolnunk, mindenkivel és mindenhol, mindenért könyörögtünk, és közben tanítottunk. Minden lehető és lehetetlen helyen koncerteket adtunk, operaházi és néprajzi múzeumi segítséggel nagyszabású Kodály-kiállítást rendeztünk, elvittük a zenét óvodától gimnáziumig, azért, hogy létezésünk és a zene jogosultságát bizonyítsuk. Ha kellett, takarítottunk, járdát betonoztunk, székeket cipeltünk két emeletről le és föl, hogy a koncerten leülhessen a közönség, hazulról hoztuk az otthonosság kellékeit. A kétszobásból egyszer csak háromszobás lett a zeneiskola, de még így is burleszkbe illő jelenetek zajlottak vizsgákon, értekezleteken a szűkösség miatt, biztos és állandó témát adva az évi egyszeri tanári klubdélutánok pamfletjeinek.
Sok év múlva a Benő utcában lett egy bölcsődéből „előléptetett” önálló zeneiskolánk, becenevén „a Benőke”, fehér csempével burkolt, „kellemes” kicsi cellákkal és két szobából kialakított tanárival, szolfézsteremmel, alias „hangversenyteremmel”, ahová már befért két zongora és a csembaló is. Szabadjára eresztettük ötleteinket: rendeztem kétzongorás koncerteket, csembalós „barokk bulit”, régi táncházat, ahol menüettet és egyéb régi táncokat lejtett szülő és gyermeke. Sok-sok év karácsonyán itt, a karácsonyfa fényében, a majdnem egymás ölében ülő szülők a fészekmeleg boldogságával hallgathatták gyermekeik játékát, és az ablakon kitekintve láthatták, hogyan „hull a pelyhes fehér hó” a téli szélben lengedező nyírfára. Valóban idilli és inspiráló volt.
Aztán bővültek a tanszakok: „Egy zeneiskolában ne hanglemezről szóljon a Himnusz! – tette szóvá Takács Istvánné Jutka igazgatónőnk –, legyen rézfúvós tanszak!” És a frissen alakult tanszak lelkes diákjai, tanárai csodát műveltek: fél év után a fúvószenekar nyitotta az év végi ünnepélyt.
Boldog voltam. Sorra jöttek a szorgalmas, lelkes, tehetséges gyerekeim, hozták a díjakat az országos versenyekről. Közülük huszonegyen ma már művészi vagy tanári pályán tevékenykednek, négyen épp ebben az iskolában. Szorgalmukat, tehetségüket CD őrzi. Velük és a többi tanszak diákjaival együtt bejártuk Európa sok országát, sikereket aratva, hazánk
zenei nevelésének hírnevet szerezve.
És 32 év múltán, 2000-ben végre otthona is lett a zeneiskolának, igazi nagy koncertteremmel, benne jó zongorákkal, stúdióval, országos versenyeknek és nemzetközi rendezvényeknek helyt adva. Vendégül láthattuk külföldi iskolák növendékeit, helyet adhattunk világhírű professzorok nemzetközi mesterkurzusainak.
Csodás 50 év volt! Végül is a világon az egyik legjobb dolog zeneiskolát teremteni. Kívánok az utánunk jövő generációnak hasonlóan boldogító,
sikeres folytatást!
Major Edit zongoratanár
Weboldal: https://razeneiskola.hu/
