…Értéktár adatbázis…

Szerényi Béla – Anyanyelvű kultúránk a művészetoktatásban

  1. Home
  2. Magyar Alapfokú Művészetpedagógiai Értéktár 1.
  3. Szerényi Béla – Anyanyelvű kultúránk a művészetoktatásban

Az Óbudai Népzenei Iskola több mint négy évtizede egyedülálló formában működő kísérleti műhely, amelyben az anyanyelvű kultúra hagyományos átadási rendjét próbáljuk iskolai keretek között modellezni, megvalósítani.

Örvendetes tény, hogy Magyarországon közel 200 intézményben minden oktatási szinten lehet népzenét tanulni. A műfaji besorolás, intézményi átjárhatóság, jogszabályi egységesség fényében viszont halványulni látszik egy megkerülhetetlen tény, miszerint minden nép zenéje az anyanyelvű kultúra része!

Anyanyelvű kultúránk része a beszélt nyelven kívül a zenei anyanyelv (népdal, népzene), a mozgáskultúra (néptánc), tárgyi kultúra (kézművesség) és a szellemi kultúra (szokások, hiedelmek, szimbólumrendszer). A népzene tehát anyanyelvünk egyik kifejezési formája. Az anyanyelvű kultúra átadási rendje pedig sok tekintetben eltér az intézményesített

oktatás-nevelési folyamatoktól.

Dobszay László erről így ír: „A népzene elsődleges közlési, átadási módja a szájhagyományozás. Sőt, ezen belül is, elsősorban a közösség mindennapi élete, zenei gyakorlata, családi kapcsolatok, az egykorú és egymást követő nemzedékek kapcsolatrendszere a hagyományozás biztosítéka. Az elkülönített, tudatos tanítás – még ha írás felhasználása nélkül történik is –, kevéssé jellemző a népzene életmódjára.”1

1 A magyar népdaltípusok katalógusa. Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézet, Budapest, 1988.

Beszélt nyelvünk esetében ez a folyamat világos, érthető: a nyelvünket elsődlegesen nem az iskolában tanuljuk meg. Anyanyelvű kultúránk többi eleménél (zene, tánc, kézművesség, szellemi kultúra) azonban ezt sajnos nem tekintjük ilyen egyértelműnek.

Kodály szavaival: „Kétségtelen, hogy a népdal valamennyiünk zenei anyanyelve. Minden zenei nevelés tehát saját nemzetének népdalaiból induljon ki – abból, mely születésünktől fogva kísér bennünket, melyeket anyánktól tanultunk.”2

Az intézményesített népzeneoktatás napjainkban tehát két nagy kihívás elé néz amelyekre – épp az intézményhálózat példaértékű és heroikus munkát igénylő kiépítése miatt – eddig kevesebb figyelem irányult:

    • Anyanyelvű kultúránk elemei nem bonthatók szét sérülésmentesen! Népzenénk alapvetően szorosabban kapcsolódik a tánchoz, kézművességhez, szellemi kultúrához, mint más zenei műfajhoz. Az anyanyelvű kultúra elemei működési rendjükben, gondolati sémájukban azonosak. A különböző zenei műfajok legfeljebb eszköztárukban hasonlók.

    • Az anyanyelvű kultúra közege a család és a közösség, módszere a szóbeliség, a másolás, mintakövetés. Eszköze a tartalomtömörítés és a körkörös információbővülés.

Az anyanyelvű kultúra ismeretátadási rendjét tehát elsősorban a család, azaz az együtt élő generációk biztosítják. Természetesen nélkülözhetetlen a családokból szerveződő közösségek szerepe is, melyek tagjai hasonló környezetben élnek, jórészt azonos munkafolyamatokat végeznek, természetesen azonos nyelven beszélnek, együtt alakítják a mindennapokat szabályozó szokások rendszerét.

A szóbeli hagyományozódás, másolás és mintakövetés tehát akkor működik rendesen, ha van olyan közösség, társadalmi réteg, amely:

    • azonos vagy hasonló tevékenységet folytat,

2 Kodály Zoltán: Visszatekintés III. A hiteles népdal szerepe a zenei nevelésben. (1966). Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1989.

    • családi és nemzedéki kapcsolatai az együttéléssel biztosítottak,

    • azonos nyelvű, kultúrájú, szokásrendszerű,

    • az átadandó ismereteket többrétegű szimbólumrendszerbe tömöríti,

    • az ismeretátadás folyamatában leggyakrabban a másolás módszerével él. Bartók Béla szavaival: „A szűkebb értelemben vett parasztzene tehát természeti jelenségnek tekinthető; mai alakját minden tanultság nélküli embertömeg ösztönös alakító erejének köszönheti. Egyes megnyilvánulásai ezért művészileg abszolút tökéletesek. […] Klasszikus példája annak, miként lehet a gondolatot a legtömörebb formában, a legszerényebb eszközökkel, elevenen, frissen, arányosan, egyszóval zeneileg tökéletesen

kifejezni.”3

A hagyományos tanulási folyamatot szépen bemutatja az alábbi rövid párbeszéd egy népzenekutató és egy parasztember között:

„– Jóska bácsi! Maga hogyan tanult meg muzsikálni? Egyelőre csak úgy látásból!”4

Az idős muzsikus által adott rövid válasz tökéletesen tömöríti a gyermekkori tanulás ma már csak az óvodákban alkalmazott módszerét. A gyermek ugyanis minden érzékszervével információt gyűjt. Zenetanulás esetében elsősorban vizuális és akusztikus élményeket szed csokorba, amelyeket a tanulás egy későbbi (sokszor évekkel későbbi!) szakaszában mechanikusan felidéz, ismétel.

Ez a tanulási folyamat tehát tökéletesen működne, ha a fent említett feltételek adottak lennének. De már Kodály idejében is komoly gondok jelentkeztek:

„Van olyan ember, aki sohasem énekelt? Magam se hittem, de számtalan adat győzött meg, hogy van. Minek is énekeljen, akit már a bölcsőben sem az anyja éneke ringatott álomba, aki rádió és gramofon mellett

3 Bartók Béla: A népzene szerepe korunk műzenéjének fejlődésében. In: Bartók Béla írásai I. (1921). Szerk. Tallián Tibor. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1989.

4 Szerényi Béla gyűjtése.

nőtt fel, és gombnyomásra szebb éneket hallhat, mint aminőt maga tudna. Mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg. Hisszük, hogy az emberiség boldogabb lesz, ha megtanul a zenével méltóképpen élni. S aki csak valamit tesz ez irányban, már nem élt hiába.”5

Az Óbudai Népzenei Iskola négy évtizedes gyakorlatában kiemelt szerepe van a mintakövetés mint pedagógiai módszer biztosításának. Ennek érdekében mesterségesen igyekszünk pótolni az anyanyelvű átadási rendhez szükséges feltételeket. A tanítási gyakorlatban hangsúlyos a kiscsoportos képzés, a több tanár – több diák módszer, a különböző életkorú és tudásszintű növendékek együttes fejlesztése.

A közösségi együttműködés rendszerének fejlesztése – mindamellett, hogy a modern pedagógia egyik alappillére – nélkülözhetetlen eszköz, hiszen zenei anyanyelvünk egésze valójában közösségi tudás. Az egyéni teljesítmény a közösségi létben nyer értelmet.

A közösségi tudásban rejlő hatékonyságra éppen összegyűjtött népdalaink mennyisége mutat rá. Az eddig összegyűjtött közel 200 000 dallamváltozatot senki nem képes a fejében tárolni. Ez tehát azt jelenti, hogy a magyar nyelvterület minden közössége, települése, kistérsége egykoron teljes értékű tudással rendelkezett, és ezek mindegyike értelemszerűen egyenértékű is volt.

Amikor tehát e közösségi anyanyelvű kultúrát intézményi közegbe igazítjuk, akkor a léptékre, nagyságrendre, mértékre ügyelni kell. Az „egész” ismeretének kényszerképzetével valójában elveszítjük a teljességet.

Ebben a rendszerben a közösség adja a keretet, az egyén pedig „választ”

– lelkialkatának, ízlésének, a divatnak megfelelően. Minden lehetőség megvan tehát arra, hogy a tananyagtartalom regionálisan változzon, amit természetesen árnyal az egyéni technikai fejlesztés szükségszerűsége is.

5 Kodály Zoltán: Zenei nevelés Magyarországon. In: Kodály Zoltán: Visszatekintés III. (1966). Argumentum Kiadó, Budapest, 1989.

A gyakorlati oktatásban ezek az alapvetések nem hagyhatók figyelmen kívül. A zenei anyanyelv elsajátításához kapcsolódó zeneelméleti tudás és készségek megszerzése is e folyamatokhoz kell hogy kapcsolódjon.

A zenei anyanyelv átadásának alapja természetesen az éneklés, az életkori sajátosságoknak megfelelően, közösségi formában.

Kodály Zoltán szavai szerint: „Hogy miképp lehet a népzenét a nevelés céljára felhasználni, annak legjobb példáját a magyar nép adja. Falusi népünk életét az I. világháborúig át-meg átszőtte a zene és a tánc. A kisgyerek, amint beszélni kezdett – akár már hamarabb is –, az idősebbektől hallott dalokat ismételgette jól-rosszul. […] Minden gyerek ügyeskedett a táncban is, a tánc hozzátartozott játékaikhoz.”6

Az Óbudai Népzenei Iskolába is – más művészeti intézményekhez hasonlóan – 6-8 évesen kerülnek a növendékek, és 20-22 éves korukig (sok esetben még tovább) a közösség tagjai maradnak. Azonban a 6-8 éves gyerekek tevékenységének színtere a mese, a mozgás és az ének. Ebből alakulnak ki azok a gondolati sémák, amelyek a tudatos tanuláshoz nélkülözhetetlenek! Ez a töltekezés, információgyűjtés időszaka, amely nemritkán 10-11 éves korig is eltarthat. Ilyenkor kell megfelelő időt hagyni a „szemlélődésre”, amely a csoportos foglalkozásokon valósulhat meg leginkább. Iskolánk gyakorlatában ezért kiemelt szerepe van a mesének, népi játéknak, mozgásnak, amelyet szakképzett néptáncoktató óvodapedagógusok biztosítanak. A módszer sikerességét bizonyítja, hogy Óbuda–Békásmegyer Önkormányzatának támogatásával módszerünk a kerületi óvodák foglalkozásaiba is bekerült.

Természetesen idősebb növendékek esetén egyre nagyobb az egyéni foglalkozások aránya annak megfelelően, ahogy fizikai-szellemi fejlődésük szükségessé teszi. Tulajdonképpen az egyéni képzés elsősorban a hangszeres játéktechnika vagy énektechnika fejlesztésére szolgál, és

6 Kodály Zoltán: Torontói előadások III. (1966). In: Kodály Zoltán: Visszatekintés III. Argumentum Kiadó, Budapest, 1989.

igazából a tehetséggondozás színtere. Népzenénk alapvetően vokális jellegű, ezért az egyéni hangszeres tanulás folyamatát is énekhez kötjük.

Az Óbudai Népzenei Iskola módszereinek alapszemlélete, hogy nem az egyénből kovácsolódik közösség, hanem a csoportból válik egyéniség.

Zenei anyanyelvünk ismeretanyaga műveltségi és technikai jellegű elemekből áll. A tudásanyag rendezőelve népzenénk belső struktúráját követi.

Országosan jelentkező – és mindenképp követendő – tendencia, hogy egy-egy művészeti iskola népzenei tanszaka a saját kistérségük zenei anyagát tekinti alaprepertoárnak. Az Óbudai Népzenei Iskola – budapesti intézmény lévén – nehezebb helyzetben van, más szempontból viszont egyedülálló lehetőségekkel rendelkezik. Gyakorlatilag minden tanszakon több tanárkolléga is dolgozik saját repertoárral, kutatási területtel, „kedvenc” tájegységekkel. Ebből a zenei anyagból formálódik az intézmény „szókincse”, „tájnyelve”, amely a zeneelméleti képzés „alapanyagát” is biztosítja. A szolfézs–zeneelmélet megújítása a következő időszak legfontosabb teendője.

Az Óbudai Népzenei Iskola pedagógiai módszerei a következőképp foglalhatók össze:

    • Anyanyelvű kultúránk részelemeinek egységes kezelése (nyelv, zene, tánc, kézművesség, szellemi kultúra)

    • Az ismeretátadás módszerei között kiemelt szerepet kap a másolás-mintakövetés

    • A szájhagyományozás rendjének megfelelően közösségek létrehozása, amely felnőttekből és különböző életkorú gyermekekből áll

    • A zenei anyanyelv működési rendjéhez alkalmazkodva közösségi zenei repertoár létrehozása, amely a zeneelméleti képzés alapjául is szolgál

    • Egyénre szabott technikai fejlesztés igény szerinti mértékben

    • Az anyanyelvű kultúrából fakadó életmód és világkép közvetítése intézményi kereteken kívül is

Az Óbudai Népzenei Iskola az ország legrégebbi népzenei műhelye. Mind a mai napig az egyetlen intézmény, ahol kizárólag zenei anyanyelvünk átadásával foglalkozunk. Ennek megfelelően alapvető célunk és elemi érdekünk, hogy tapasztalatainkkal, pedagógiai módszereinkkel hozzájáruljunk e folyamat sikeréhez.

Idősebb kollégáink tapasztalatait átadjuk pedagógus-továbbképzéseken, népzene szakos egyetemi hallgatók tanítási gyakorlatán. Négy évtizedes pedagógiai módszertani kísérleti műhelyünk, az országban egyedülálló struktúrában működő iskolánk minden kollégája Kodály Tanár Úr gondolataival mélységesen egyetértve vallja:

„A jó népdal önmagában is remekmű. Nemegyszer megdöbbentő bizonyítéka a teremtő géniusznak, melyet megbecsülnek, melyben gyönyörködnek a pallérozott népek is. A népdal nemcsak művészi remek, hanem emlékeztető egy-egy nemzet gyermekkorára. Boldog az a nemzet, mely nem felejtette el önnön gyermekkorát. És jaj annak a nemzetnek, amelyik elfelejtette!”7

7 Kodály Zoltán: A hiteles népdal szerepe a zenei nevelésben. In: Kodály Zoltán: Visszatekintés

III. Argumentum Kiadó, Budapest, 1989.