…Értéktár adatbázis…

Improvizált operák gödöllői zeneiskolásokkal

  1. Home
  2. Megújuló Művészetpedagógia
  3. Improvizált operák gödöllői zeneiskolásokkal

BALI JÁNOS

Az alábbiakban a Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, zenetudós, pedagógus, karmester, furulyaés fuvolaművész az A:N:S kórus alapítója és vezetője rendhagyó zenetörténetóráin kialakított gyakorlatáról szóló összefoglalóját közöljük.

2000 szeptemberében, évnyitó értekezleten a gödöllői zeneiskolában kiderült, hogy egyik, már beiratkozott furulyanövendékem visszalép. Mivel a zeneelmélet tanszak épp arról panaszkodott, hogy kevés a nagyobbak számára választható kötelező óra, kitaláltam, hogy zenetörténetet fogok tanítani. Ennek az egész tantestület megörült. Úgy gondoltam, hogy minden órán másról lesz szó (egy óra Beethoven, egy óra Cage, egy óra Leoninus stb.), és mindig csak felvetek valami témát, vagy csináltatok valami gyakorlatot. (Például a periódust és a Musikalisches Opfert a gyerekekkel végeztetett kompozíciós gyakorlatokon keresztül vezettem be; neumákkal írtunk le Weberndarabokat; újsághíreket recitáltunk gregorián tónusokra.) De főként hagyom, hogy a gyerekek érdeklődése, beszélgetése vezesse az órát. A zenetörténet néhány kiemelt pontjának füllel való megértését sokkal fontosabbnak tartom életrajzi adatok magolásánál. A kísérlet fényesen sikerült, mindenki szerette az órát. Év végén elbúcsúztam tőlük, hiszen csak egy évre, a lyukasórám kitöltésére szántam ezt a kurzust. A gyerekek azonban ragaszkodtak hozzá, hogy tartsak a következő évben is. Azzal a feltétellel egyeztem bele, hogy mondják

meg, mi legyen a téma; és nagy örömömre a 20. század zenetörténetét kérték. Azóta is tartok zenetörténetet, és mindig igyekszem valami érdekeset, a megszokotton kívül fekvőt tanítani.

A harmadik évben középkori zenetörténet volt a téma, a negyedikben viszont semmi sem jutott az eszembe. Az első óra előtti estén még nem tudtam, abban a félévben mit fogok tanítani. És akkor este épp egy kocsmában ültem egy lánnyal, aki arról mesélt, hogy egy színdarabban hegedül, és a zene egy részét neki kell kitalálnia. Azonnal tudtam, hogy mit csinálok másnap. Bementem az órára, és megkérdeztem, írtak-e már operát. A nemleges válasz után közöltem, hogy akkor most fognak. Kitűztük az előadás dátumát (2004. június 3.), és az utolsó pillanatig, a plakátok kiragasztásáig titokban tartottuk az egészet. Attól kezdve minden órán különféle improvizációs gyakorlatokat folytattunk, melyekkel zene, szöveg és mozgás viszonyát kutattuk, színpadi ötleteket vetettünk fel, szövegeket írtunk, és közben négy operát (Monteverdi: Orfeo; Mozart: Così fan tutte; Wagner: Tannhäuser; Csapó: Phaedra) tanulmányoztunk.

Az első pillanattól világos volt, hogy rosszul papírra vetett hangokat rosszul eljátszani, az maga a bukás. Ezért a kompozíció és improvizáció laza keverékét akartam kialakítani, melynek a fontosabb elemei jól kezelhetők, rugalmasak, a megbeszélt szerkezet pedig transzparens és jól memorizálható. Állandó szándékos eltervezetlenség kellett ahhoz, hogy a spontaneitás a gyerekek legfinomabb megmozdulásaira érzékeny lehessen. Az ötletekből és ellentétekből fokozatosan bontakoztak ki a mű elemei; bizonyos dolgokat hónapokkal előre tudtunk, de a kvázi-történet vált világossá utoljára. Így született meg az első operánk.

Felhők (2004)

A zeneiskola nagytermének négy sarkába egy-egy, önmagában homogén „zenekart” helyeztünk (3 furulya, 5 nádas fafúvós, 5 vonós, 3 billentyűs), és mind a négy zenekarban voltak dobok, zsebrádiók. A zenekarokból kilépő zenészek is énekeltek és mozogtak, és rajtuk kívül volt két, dobozokba rejtett, néha előtűnő főszereplő is. Saját készítésű maszkokat és olcsó, színes lepleket viseltünk, hogy elkülönüljünk a közönségtől, amelynek sorai között az előadás zajlott. Egyes részeket vezényeltem, időnként pedig hangszórókból vízcsorgás és esőzuhogás szólt. Az egész háromnegyed órás hatalmas, színes forgatag, angyalok, ügynökök és emberek szereplésével, s a társadalmi keretek és a szabadság viszonyáról szólt. Végkicsengése nem volt túl optimista, talán ennek is szerepe volt abban, hogy az utolsó pillanatban, a „cselekmény” kirajzolódása után Arisztophanész – talán Szókratész végzetében is részes komédiájára utalva – a Felhők címet kapta. A tanítás során mindig szemem előtt lebeg Salinger egyik regényhőse, aki felnőttként is tisztán emlékezett a tíz hónapos korában számára megnyugtatásul olvasott taoista szövegre – nem habozom hát antik színdarabokat és Platónt olvasni kiskamaszoknak, vidáman, nyomasztás és túlzott elvárások nélkül. Eljut hozzájuk, ami eljut; a mesterséges „gyerekkultúrában” viszont nem hiszek.

Az egész alkotói folyamat a művészi lét több lényeges pontjával szembesítette a 12–15 éves gyerekeket. Például azzal, hogy a direkt

kifejezni akarás csak giccshez vezet, ezzel szemben az anyaggal folytatott játék során a művészi gondolkozás megtalálhatja a mélyebb mondanivalót. Meg azzal, hogy az alkotás folyamán gyakran szégyenletes kudarcok érik az embert, és néha „céltalan” időpazarlásnak tűnik a terméketlen munka, amiből a legreménytelenebb pillanatban ajándékként pottyan ki a váratlanul magas rendű végeredmény. Nem ritka, hogy az általunk már átlátott mű nem talál feltétlenül befogadásra, megosztja a nézőket, és bizonyos helyzetekben diplomatikusan el kell tudni nézni a kritizálók felett, akikről tudjuk, hogy nincs igazuk.

A lakoma (2005)

A következő év operája az előző ellentéteként készült, mindössze két szereplője volt: egy ember (csak beszél, nem énekel), akit egy angyal (csak énekel, méghozzá gregoriánban) tart rabláncon, a tudás fájának gyümölcsével töm, és szerencsejátékra kényszerít, amelyben az ember mindig veszít. A két szereplő a terem közepén épített dobogó-

halom tetején mozog, az elsötétített terem világítása mindössze egy 25 Wattos villanykörte. A zene szabályos vagy szabálytalan repetitív; monoton, akárcsak az egész egyórányi, feszítő előadás. Néha az emberünk elalszik, álmát a feje fölé, a plafonra vetített forgó kép mutatja, de álmai csak menekülésben és lapos bosszúállásban merülnek ki. Egyszer végül nyer a szerencsejátékon, visszakapja a szabadságát, és mindent, amit addig elvesztett, de nem tud élni vele: visszaül a székre, és vár, vár. A közönség egy idő után kimegy, taps nincs.

A határ (2006)

Talán a legérdekesebb, legmélyebb operánk a 2006-ban készült A határ lett. Ebben mindent, amit lehet, szétválasztottunk, és a szétválasztottakat másként újra összeillesztettük. A termet mennyezetig tartó papírfal osztotta ketté, a közönség két része (a jegyek páratlan-páros sorszáma szerint kettéosztva) egymástól elválasztva, bár

ugyanazt a zenét hallgatta, de más cselekményt látott. A szereplők maszkokban játszottak, melyek egymás életnagyságúra fénymásolt és kartonra kasírozott arcképeiből álltak. A zene alaprétegét két, egyszerre végbement utazás szinkronban lejátszott hangfelvétele adta: míg a csoport egyik fele Budapestről Gödöllőre hévezett, addig a másik fele az ellenkező irányban utazott. A felvételen jól hallatszanak a csoportok között lezajlott telefonbeszélgetések is. Erre ugyan semmilyen utasítást nem adtam, de mély egzisztenciális kérdéseket feszegető beszélgetések alakultak ki mindkét csoportban. Az utazások hangfelvételei a terem hátsó sarkaiban elhelyezett hangszórókból szóltak, elöl, a papírfal két oldaláról pedig a szereplők által énekkel és hangszerrel improvizált rövidebb zenerészletek felvételei – ezeket jelenítette meg ellenkező cselekményekkel a színészi munka. A két, ellenkező irányban haladó HÉV-szerelvény néhány perc különbséggel indult. A hangfelvétel eleje, amíg csak az egyik HÉV ment, prológusként szolgált, a vége, amikor már csak a másik, epilógusként. Középen, amikor a két szerelvény találkozott, hatalmas gongütéssel állt meg az idő két percre; ezalatt a terembe telepített kamerák és projektorok által délibábosan átlátszóvá vált a papírfal, és a kétfelé választott közönség megpillanthatta egymást. Erre az időre levettük a

maszkokat, és egyik kezünkben furulyával egy e”–g” kistercet tartottunk, a másik kezünkben pedig tükör volt, melyet a közönség között körbejárva mindenki arca elé odatartottunk pár másodpercre.

Elválasztottunk közönséget, a csoport két részét, a zene megszólalását az eljátszásától, az arcot a szereplőtől, a két cselekményt. A látás viszont megnyílik a találkozás pillanatában: látom, akitől el vagyok választva, és látom magamat (tükör), leesnek a maszkok, és élővé válik a zene – mindez a pillanatnyi találkozás ellopott, kitágított idejében. A cselekmény nélküli opera a tanári kar egy részéből felháborodást váltott ki, ezért utána egy nap előadást tartottam az érdeklődő kollégáknak arról, hogy mit is csinálok és miért. Olyannyira megértették, hogy a következő évben tódultak a gyerekek az órámra, nem is tudtam

minden jelentkezőt felvenni.

Uuh (2007)

Negyedik operánk inkább operett vagy musical lett: bankrablás, karrier, rendőrség, szerelmi szál, a zenében jazzes elemekkel. Itt használtuk először az iskola nagyteremének színpadát; zenekari árkot úgy alakítottunk ki, hogy a színpad és a közönség első sora között törökülésben leültünk a földre.

Papírfilm (2008)

2008-ban a zeneiskolák minősítési procedúrája megnövelte az adminisztrációt és a bürokratikus szigort, ami érezhető volt a gyerekek számára is. Filmre vettünk hát sok improvizált jelenetet, melyek mindegyikében negatív szerepet játszott a papír. A felvett inzertekből azután „képi zenét” komponálva hoztuk létre a filmet: cselekmény nincs, de az egésznek határozott ritmusa, sodrása, dinamikája van. A mozgóképen megjelenő negatív értelmű papírt egy ponton azért rehabilitál-

tuk: a képsorok közé az üres, tiszta papír szépségét bemutató állóképeket vágtunk. A film néma, de a bemutatón a vászon mögé rejtett szereplők papírból készült hangszerekkel (hatalmas doboz-basszusdobok és csomagolópapírból tekercselt többméteres alpesi kürtök, papírcső pozánok, papírfuvolák és pánsípok, vonóval meghúzott dobozélek, gyűrt, tépett és rázott papírlapok) improvizáltunk filmzenét. A filmzene improvizálása külön készülést jelentett: a 20. század első évtizedeiből fennmaradt híres némafilmeken gyakoroltunk.

Madarak (2009)

Következő évi nagy produkciónk a gyerekek óhaja szerint árnyjáték lett. Egyikük – egy környezetvédelmi gyermekszervezet aktivistája – témaként a madarakat javasolta. Sokat beszélgettünk a madárlétről: megpróbáltuk magunkat csőrrel, szárnnyal elképzelni, tojásból kikelni, harcolni a revírért (egy fészkelő párhoz tartozó terület – a szerk.), repülni és énekelni. Egyáltalán, előkerült az állati lét sok aspektusa: a létért folytatott küzdelem egyik napról a másikra, a céltalanság és a felejtés.

Abban az évben több „elektronikus zenei napot” is tartottunk: vágó és hangszintetizáló, szűrőprogramokat használtunk. A végeredmény olyan árnyjáték lett, amelynek a fényforrása egy madarakról és tojásokról felvett képsorokból álló 30 perces filmet vetítő projektor. A filmet is mi vettük fel, és összeállítás után egy 50%-os fekete/fehér vágószűrőn eresztettük át. A szereplők maguk készítette csőrökkel és szárnyakkal improvizáltak ebben az időkeretben. A zene is kétrétegű volt: a hangfelvétel egyetlen 10 másodperces rigóének gyerekek által elektronikusan átalakított, időben és spektrumban kitágított anyagából épült fel, melyhez – akárcsak a képnél – improvizált füttyögések és csipogások adódtak. Mindez egyfelől komolyan nézett ki, másfelől az oldott bolondozást is lehetővé tette, mindenki remekül szórakozott.

Figaro válása (2010)

A zenetörténet-órán valahogy szóba kerültek a fekete lyukak, és ez nagyon érdekelte a gyerekeket. Sokat meséltem nekik modern fizikáról, kozmológiáról, ősrobbanásról, galaxisokról, eseményhorizontról. Ráadásul akkoriban indult Genfben a CERN szupergyorsítója. Elhatároztuk hát, hogy következő operánk tárgya a fekete lyuk lesz. Három héttel a bemutató előtt címet kerestünk a készülő darabnak, és mindenképp valamilyen félrevezető, elterelő címben gondolkoztunk. Az egyik tanuló felvetette, hogy legyen a címe Figaro válása táncos daljáték. Mindenkinek nagyon tetszett, én meg utánanéztem, és kiderült, hogy a fekete lyukak elméleti koncepciója lényegében egyidős a nagy Mozart-operákkal. Ettől az egész átalakult: a fekete lyukak, részecskegyorsítók és a kerékpáros sportesemény mellé bekerült Mozart: nemcsak műrészletek, de stílusa is beszűrődött az improvizált zenébe.

Minimal contact (2011)

Abban az évben a zenetörténet-órák témája az amerikai zene volt. Ezen belül a (repetitív és nem repetitív) minimálzene adta az egyik legnagyobb élményt a gyerekeknek. A „kontaktus” pedig onnan jön, hogy az év tavaszán készítettem egy

darabot egy Szabó Lajos kalligráfiáiból nyílt kiállítás megnyitójára, melyben kontakt-mikrofonokat használtam. Mutattam nekik, és azonnal ráharaptak. (A közelség és érintés problémája nyilván igen lényeges az első párkapcsolatok kialakítása idején.) Az elkészült opera három felvonásból állt: az elsőben két fiú vacsorázott negyed órán át, torkuk, tányérjuk és poharuk kontaktmikrofonokkal kihangosítva. Egyikük estélyi ruhás nőnek öltözött – utalásképpen az órán megismert híres, bemikrofonozott Cage–Duchamp sakkpartira (David Tudor: Reunion) és Rrose Sélavyra, azaz a Man Ray által fotózott, nőnek öltözött Marcel Duchamp-ra. A második felvonás beállított élőképekből állt, melyeket csak egy-egy másodpercre felvillanó fényben lehetett szabálytalan, egy-két perces időközökben megpillantani. A zene ugyanilyen, extrém lassú repetitív minimál (percenként mindössze 2-3 hang), három csellón, a közönség háta mögül. A harmadik felvonás az egyik gyerek által kitalált párválasztós játék volt, a terem világításának állandó változtatgatásával, kihangosított villanykapcsoló-kattanásokkal.

Azavar (2012)

A 2012-es év operája a zavarról szólt. Olyan független jelenetek albumszerű gyűjteményét állítottuk össze, amelyben egy megszokott esemény körül valami zavar keletkezik, vagy valaki valamiért zavarban van, valaki valakit zavar. Nem volt cél a formai

lezártság, csupán egy Telemann szonátatétel bosszantóan dagályos és zavaróan hamis előadása keretezte a darabot. A közönség két tagja is be volt avatva: megkértük őket, hogy zavarják meg előre megbeszélt akciókkal az előadást, de ez sajnos nem sikerült. Egyikük nem érkezett meg időben, másikuk pedig hamarabb kezdte meg az akcióját, és ettől úgy megijedt, hogy az első mozdulat után abbahagyta – sajnos sem az akcióját, sem zavarát nem vette észre senki.


Hangszeres ismeretszerző óra

„Bolhacirkusz”

BORSÓS ÁGNES, VICZIÁNNÉ FASANG ESZTER

A „hangszeres ismeretszerző óra” olyan pedagógiai jó gyakorlat a Tóth Aladár Zeneiskolában, amelynek adaptálásával elősegíthető az együttműködési készség, a közösségi elköteleződés tanulása, tanítása, valamint a szociokulturális hátrányok leküzdése. Bolhacirkusz nevét a sok apró hangszer együttes kezeléséről kapta.

Kodály sokat idézett mondását továbbgondolva, miszerint a zenei nevelést kilenc hónappal a születés előtt kell elkezdeni, a közösségi hangszeres zenélést sem lehet elég korán megalapozni. Ebben a szellemiségben született meg az előkészítős korosztály számára szervezett „hangszeres ismeretszerző óra”, melynek keretében már a hangszertanulás egészen kezdeti fokán elsajátíthatók a közösségi zenéléshez szükséges képességek.Zeneoktatásunk alappillére az egyéni hangszeres képzés, amely minden növendék számára lehetővé teszi, hogy személyre szabott képességfejlesztésben, nevelésben részesüljön. Míg az egyéni hangszer-metodikai órák elengedhetetlenek a sikeres hangszertanuláshoz, a zenei megnyilvánuláshoz szükséges készségek csoportban zajló fejlesztésének fontosságát sem lehet eléggé hangsúlyozni. Ebben a formában a különböző zenei képességek fejlesztése indirekt módon egyéb képességek, készségek – viselkedési, szociális, együttműködési, tanulási, önismereti és önértékelési stb. – fejlesztésével is együtt jár, továbbá elősegíti ezek integrálását a személyiség egészébe.A közösségi zenélés során elsajátított képességek, készségek, attitűdök (kompetenciák) az egyéni hangszertanulásra is visszahatnak,

s nemcsak azt teszik eredményesebbé, motiváltabbá, hanem a legkülönfélébb iskolai és iskolán kívüli helyzetekben hoznak váratlanul jobb eredményt. Ezenkívül ez a zenélési forma az ismeretszerzésnek szintén egy sajátosan hatékony módja, mely az azonnali gyakorlati alkalmazás során elősegíti a képességfejlődést, továbbá egyesíti magában a hatékony munka két, egyformán fontos elemét, a versengést és az együttműködést, és megteremti egészséges kölcsönhatásukat. A kezdő vonós növendékek számára felajánlott „hangszeres ismeretszerző óra” lehetőséget teremt a hallásfejlesztés és a kottakép tanulására, szerves egységben a hegedű-, illetve csellójátékkal, az együttes zenélés során lehetőséget teremt a növendékeknek a különböző társas szerepek és a fokozott egymásra figyelés gyakorlására. Ezenfelül olyan területek is előtérbe kerülnek, mint például az improvizáció, a folyamatképzés képessége, a zenét alkotó elemek külön-külön megfigyelése és kontrollált használata. Mivel a különböző hangszerek tanítása közben az elsajátítandó zenei ismereteknek más és más a sorrendjük, praktikus, ha legalább hangszercsalád szempontjából homogén csoporttal dolgozunk.

Az alábbi példán egy ismert, mindkét hangszeriskola által tanított gyermekdal hangszeres feldolgozásán mutatunk be néhányat a gazdag képességfejlesztési lehetőségek közül. Ekkor a csoport tagjai egy hónapja tanultak hangszerükön. A gyakorlat során az énekléshez egyenletes lüktetés és ritmusosztinátó pengetése társul üres húrokon, amit a tanár improvizációja tehet még színesebbé. A szerepek felcserélésével minden résztvevő sokoldalúan fejleszthető, mivel módjában áll, hogy mind a „kísérő”, mind a „szólista” szerepét megtapasztalja.

FELADAT A KÉPESSÉGFEJLESZTÉS LEHETŐSÉGEI
Egyszólamúság: egyenletes mérő együttes pengetése

d-húron

Alkalmazkodás és azonosulás: alkalmazkodás a közösség által megszólaltatott egyenletes lüktetéshez, azonosulás a többiek szerepével.
Tolerancia saját magunk és a másik iránt: a nem egészen tökéletes megvalósításkor a vendékek megtapasztalhatják, hogy a hibázás a tanulás szerves része, mindenki, még a tanár is hibázik.

Másikra figyelés, segítőkészség: lehetőség, hogy tanuljanak egymástól utánzás, vagy akár önként felajánlott spontán segítségnyújtás által.

Elköteleződés, megbízhatóság: az egész nélkülözhetetlen részeként mindenki egyaránt fontos. A „nélkülem nem megy” megtapasztalása.
Szociokulturális különbségek leküzdése: a más anyanyelvű, gyermekdalainkat nem ismerő, vagy a verbális utasításokat nehezebben teljesítő gyerekek is feladatot kapnak, melyet kezdetben akár utánzással is megoldhatnak.
Második szólam: tetszés szerint választott ritmusosztinátó pengetése az

a-húron

Szabadság megtapasztalása: a ritmus tetszőleges kiválasztása által teret nyer az egyéni szabadság a töttségen, azaz az egyenletes mérőn belül.
Kreativitás: alkotó attitűd megtapasztalása, állandó készenlét a közösségben.
Éntudatosság, önbizalom: egy rajtunk kívülálló egész részeiként különbözők, de egyaránt fontosak, nélkülözhetetlenek vagyunk.
Harmadik szólam: Aki nem lép egyszerre című gyerekdal éneklése d hangról Önismeret: a vendékek szembesülnek azzal, milyen a munkabírásuk a többiekhez képest.
Önértékelés: fontosságunk és nélkülözhetetlenségünk mértéke nem azonos ismereteink nagyságával, hangszeres képességeinkkel, de még zenei adottságaink mértékével sem, sokkal inkább együttműködési képességünkön múlik.
Társas intelligencia: annak megtapasztalása, hogy a közösségi együttműködéshez más attitűdre van szükség, mint az egyéni érvényesüléshez.

A fent bemutatott jó gyakorlat nagyszerű lehetőség a majdani zenekari játék előkészítésére és arra is, hogy a gyerekek spontán módon tanuljanak egymástól, megtapasztalják, hogy mindenki ügyes valamiben, amit érdemes egymástól „ellesni”, sőt egymással tudatosan megosztani. Ez így van az Aki nem lép egyszerre című dalhoz

játszott legegyszerűbb ritmuskísérettel is, így lesz később egy zenekari vagy kamarazene-darabban, és remélhetőleg így lesz akkor is, amikor az egykori tanítványok éppen nem zenélnek, hanem tanulnak, dolgoznak, kreatívan, alkotó módon, másokkal együttműködve élik az életüket.