…Értéktár adatbázis…

Dénes László – „A hegedűpedagógia holisztikus megközelítése a vesszőparipám mostanában”

  1. Home
  2. Magyar Alapfokú Művészetpedagógiai Értéktár 1.
  3. Dénes László – „A hegedűpedagógia holisztikus megközelítése a vesszőparipám mostanában”

Dénes László nyugalmazott tanszékvezető főiskolai docens, művészetoktatási szakértő 1969-ben került az I. számú Körzeti Zeneiskolába gyakorlóiskolai vezető tanárként. Kitűnő rálátást adott a hegedűoktatásra és tette őt a szakma metodikai irányítójává az a kivételes lehetőség, hogy sokáig párhuzamosan rom szinten is tanított: a Tóth Aladár

Zeneiskolában, a Bartók-konziban és a Zeneművészeti Egyetem Tanárpző Intézetében. Szerzőtársként jegyzi a Hegedűiskola hat kötetét, amely minden hegedűs növendék számára alapmű. 1999-től 2003-ig a Zenetanárok Társaságának elnöke, vadója a 2003-ban, Bangkokban létesített magyar tantervű iskolának, a Dénes International Music Academynek. Alapítója, szerzője és állandó zsűritagja az Országos Koncz János Hegedűversenynek. Munkásságát számos állami és pedagógiai díjjal ismerték el.

_

Volt valami zenei előzmény a családjában?

Muzsikus nem volt, de az édesanyám zongorázgatott, mint a polgári lányok általában. Ifjúkorában nem is tanult szakmát, csak nagyapámtól

  • aki neves fotográfus volt Kecskeméten – elleste a fotólaborálást, s amikor 1945 után meg kellett valahogy élni, így tudott elhelyezkedni. A kecskeméti zeneiskola igazgatójával – aki hegedűs kollégám –, egy alkalommal nagyon jól elbeszélgettünk. Nemcsak az derült ki, hogy a zeneiskola aulája és tantermei nagyapám, Fantó Bernát 1890 körül készült számos fotóját őrzik, hanem az is, hogy az összes Fantó gyerek

  • három lány és két fiú – tanult a kecskeméti zeneiskolában. Abban nem vagyok biztos, hogy a hegedű volt számomra a legjobb választás – a pedagógiai pálya viszont igen. Már végzett tanárként elkezdtem oboázni, de a csellót is nagyon szeretem, az a csodálatos búgó hangja mély érzéseket hív elő bennem. A hegedű a világ legcsodálatosabb hangszere, mégis olykor gyötrelem hallgatni, mit művelnek rajta. A kisgyerek hegedülését tudom transzformálni, tehát azt hallani, ami tőle elvárható. Azoktól azonban, akik már jártasabbak a hangszeren, nem bírom elviselni az igénytelen hangképzést, a zenei otrombaságot.

Ki volt a tanára a Fodor Zeneiskolában?

Schillerné Jámbor Böske, az Operaház hegedűse. Sokat kamaráztunk a lakásán, arra emlékszem, és a muzsikálást kakaó, kalács édesítette. Nagyon vonzó, kulturált személyiség volt. De ebből az időszakból nem csak az ő emlékét őrzöm. Élmény volt a Kovács János zenetudós vezette zenetörténeti önképzőkör, és Sprenger Lajos szolfézsórái – ott kezdtem zenekarvezetői szárnypróbálgatásaimat. Ennek az iskolának köszönhetem, hogy zenei pályára léptem.

A főiskolán Lányi Margit vezette a gyakorlati tanítást. Ő volt akkor a legtekintélyesebb hegedűpedagógus. A vizsgán odajött hozzám, és megkérdezte, akarok-e vele dolgozni. Repestem az örömtől, mert ezt hihetetlen megtiszteltetésnek tartottam, de miután abban az időben a kezdő tanároknak vidéken kellett elhelyezkedniük, ahhoz, hogy én Pesten maradhassak, felsőbb engedély kellett. Így kerültem – Margit

közbenjárásával – Pestlőrincre 1959-ben. A következő évben – már a IX. kerületi zeneiskolában –, amikor először jött szakfelügyeleti ellenőrzésre, leült, végighallgatta az órát, kiküldte a gyereket, majd azt írta az egymondatos szakfelügyelői jelentésében: „Mind zeneileg, mind technikailag kiváló munka.” Szóban pedig elmondta a kifogásait. Egy életre megtanította – emlékeztem is rá, amikor én lettem szakfelügyelő –, hogyan kell megemelni, segítséget adni a tanárnak, hogy munkája még eredményesebb legyen; másrészt, hogyan kell a külvilág számára az értéket, a pozitív oldalt dokumentálni. Leszúrt engem amiatt, hogy miért nem a tehetségesekkel foglalkozom többet, a kevésbé tehetségeseket meg miért „nyúzom”. Azt vetettem ellene, hogy más annak, aki csupa ígéretes tehetséget tanít (Barta Mihálytól Szenthelyi Miklósig), kivételes gondossággal. A zenei általános iskolában azonban nem ilyen kivételes tehetségek vannak, és a kevésbé ügyes gyerek több segítségre szorul, mert nem tud önállóan dolgozni. A tehetséges viszont többek között attól tehetségesebb, hogy a zenei problémamegoldó képességei is fejlettebbek. A legnehezebb egy fiatal tanár számára a kezdők tanítása. A legnagyobb kihívás a semmiből építkezés, hasonlíthatatlanul magasabb rendű pedagógiai gondolkodásmódot igényel, mint amikor már megy a kocsi, csak irányban kell tartani. Nekem nagy szerencsém volt, hogy életem első növendékéből hegedűs lett. Az unokabátyja zenész volt – a szülők nem; de mégiscsak volt egy muzsikuserecske a családban, és én nem rontottam el – olyannyira, hogy később szólamvezető lett a győri szimfonikus zenekarban.

A legnagyobb örömöt az ilyesfajta siker okozta?

Nem is tudom, nehéz ezt megmondani, mert sok minden szerencse kérdése is. Amikor megnyílt a Zeneakadémián a kivételes tehetségek osztálya, két növendéket vettek fel. Hargitai Gézát – aki a Bartók Vonósnégyes másodhegedűse volt sokáig, most az Akadémián tanít kamarazenét – és a tanítványomat, Kiss Margitkát, aki jelenleg a Rádiózenekar tagja.

Akkoriban olyan nagy súllyal nehezedtek rám a feladatok, hogy annak örültem, ha hamar tovább lehetett engedni valakit. Óriási felelősség volt annak a tudata, hogy átlagon felüli növendékek vannak a kezem alatt, ugyanakkor érezni, hogy az eszköztáram még egy kezdő tanáré.

Félt, hogy elrontja a tehetségeket?

Igen. A Knézits utcai zenei általánosban sok tehetséges növendékem volt. Ma is emlékszem szinte mindegyikre. Az 1960–61-es tanévben az egyik kisfi kézen fogva hozta be az édesapja, azzal, hogy orvosi tanácsra szeretné hegedűre taníttatni, mert kicsit labilis az idegrendszere, s ez talán jót tenne a koncentrálóképessége fejlődésének. Elképzelheti, milyen felelősség ez egy kezdő tanárnak, és hogy milyen boldog voltam, amikor sikerrel felvételiztettem a konziba. Hegedűművész lett. Ma is, már nyugdíjasként rendszeresen koncertezik szonátapartnerével. Mindig nagy örömmel foglalkoztam a gyerekekkel, ha a szemükben láttam a csillogó érdeklődést. Ez hihetetlenül lelkesítő volt. Drukkoltam, hogy meg tudjam tanítani őket annyira, hogy muzsikus legyen belőlük. Sokszor azonban szembesülnöm kellett azzal, hogy a gyerek hiába nagyon okos, érdeklődő, és még szereti is a hangszert, zeneileg nem elég tehetséges a pályára. Ez mindig komoly lelki megpróbáltatás volt.

A Tóth Aladár Zeneiskolába 1969-ben kerültem gyakorlóiskolai vezető tanárként. Ezt a korszakot már nem a pályakezdő tanár szorongása jellemzi. Szerzőtársként, metodikai irányítóként már túl voltam a Hegedűiskola II. kötetének publikálásán. Ekkor inkább a példaadás szorongató kötelezettségét éreztem.

Ugyanakkor büszkén említhetem Oláh Vilmos nevét, akit itt, a Tóth Aladár Zeneiskolában kezdtem tanítani, és hegedűtanári, kamaraművészi diplomája megszerzéséig – 13 évig – volt a tanítványom. Ma az MR Szimfonikusok koncertmestere, a nemzetközi zenei életben is neves szólista.

Mostanában a hegedűpedagógia holisztikus megközelítése a vesszőparipám. Az, hogy sokkal inkább egységben kellene kezelni a gyerek fizikumát, szellemi és érzelmi világát. Nem egyszerűen a hangszer kezelésére kell tanítani. Zenei élményt kell adni. Kedélyét is olyan egészségesen kell tartani, hogy szeresse, élvezze, amit csinál, a szellemiségét kinyitni arra, hogy fogékony legyen a szépre. A zenei nevelés ezt a komplexitást jelenti. Nem új dolgokról beszélek – Kodálynál tömörebben és lényegre törőbben nem is lehet elmondani, hogy melyek a jó zenész kellékei: „Kiművelt hallás, kiművelt szív, kiművelt értelem, kiművelt kéz.” A tiszta játék nemcsak fül kérdése, hanem függ attól, hogy a fizikai egyensúly létrejöttét elő tudom-e segíteni a gyermekben. Ha sikerül, nagy boldogság, de néha azt kell mondanunk magunknak, hogy nem feltétlenül éri meg a gyereknek hosszú távon. Sokszor hallok olyan gyermekeket játszani a szakközépiskolákban, akiknek nem volna szabad ezen a pályán maradniuk. Lehet,

hogy meg tudnának belőle élni, de boldogok nem lesznek tőle.

Az a bizonyos holisztikus szemlélet a zeneiskolai keretek között megvalósítható?
Meggyőződésem, hogy igen. Itt nemcsak arról van szó, hogy belefér-e az időbe, hanem hogy egyáltalán törekszünk-e megismerni és a tanítás során mozgósítani a gyermek komplex személyiségét. Ha a tanterveinkben rögzített zenei ismeretek nem épülnek be szervesen a tanulandó zenei repertoárba, holt ismeretanyaggá devalválódnak. Mindig megdöbbenek, amikor a konziban derül ki, hogy a növendék nem tudja a hangnemet, vagy nem ismer fel egy domináns szeptim akkordot. Pedig az még mindig csak egy szűk erecskéje a tudásnak. A lelki felszabadítás hiányát tükrözi az is, hogy a diákok nem mernek énekelni. A tiszta intonáció sem pusztán a helyes mozgásszervezés, hanem elsősorban a belső hallás, a „belülről éneklés” eredménye. Ezért is szoktam forszírozni, hogy merjenek énekelni – és saját hangjukon kezd megszólalni a hegedű is. Kodály is ezt akarta: egy teljesebb emberi produkciót, amelyben az

adottságaink, a lelki, szellemi és fizikai valónk harmóniába kerül. Nem felejtem el, amit még kezdő tanárként tapasztaltam, amikor a vasutas szakszervezet zeneiskolájában tanítottam. Egy 55 éves mozdonyvezető azzal jött hozzám, hogy hegedülni szeretne a lapát kezeivel. Munkaideje végeztével jött hozzám az órákra, és láttam rajta, hogy az élete teljesebb és örömtelibb lett tőle. Ebben az örömforrásban kell részesülnie minden zenét tanulónak, függetlenül attól, hogy a zenei pályát választja-e, vagy sem. Az igényesen vezetett társaszene-foglalkozások, a közösségformáló zenekari munka – különösen, ha nem csak a „betanításra” szorítkozik – fejleszti zenei gondolkodásmódját, halláskultúráját, elmélyíti, gazdagítja a zenei élményt.

A Tóth Aladár Zeneiskola olyan szakmai bázis, műhely volt, ahol megbecsülték az ilyenfajta igényességet?

Az a kivételes szerencsém volt, hogy életem egy elég hosszú szakaszában egyszerre három szinten taníthattam: a Bartók-konziban, a Tóth Aladár Zeneiskolában, és a Zeneművészeti Egyetem Tanárképző Intézetében. Sohasem éreztem minőségi különbséget a munkám lehetőségeit illetően.

Ez az iskola mindig nyitott volt a professzionizmusra és a népművelés szempontjaira egyaránt. Ha végignézzük azok névsorát, akiket a zenei pályára neveltünk, van mire büszkének lennünk. Akárcsak a kiváló tanárok névsorára tekintve. Kezdve a Fodor Zeneiskolától, egészen a mai napig – ez az iskola kulcsszerepet töltött és tölt be az alapfokú művészeti oktatásban, nevelésben. Az alapfok soha nem értelmezhető alacsonyabb szintnek – sőt. Az olyan emberi tényezőkben, amelyeket emlegettem, vállalva az „alapozás” felelősségét, évekre kihatóan meghatározza a középfokú, sőt a felsőfokú tanulmányok sikerét, netán gondjait. Hangot kell adnom abbéli elégedetlenségemnek, hogy a zenei felsőoktatás pedagógiai tanszékei nem nyújtanak elég átfogó ismeretet a zenei

készségfejlesztés külföldön eredményesen alkalmazott irányzatairól, a Dalcroze-, a Willems-, az Orff-módszerről stb.

Miért?

Nem tudom. A mai világban van átjárás az egyetemek között, nem értem, miért nem tudjuk ezt kihasználni, hogy megpróbáljuk behozni az elmaradásainkat a tanárképzésben. Az egyetemi szintű oktatásnak ma már kötelessége a 20. században létrehozott különböző nevelési rendszereket integrálni, és amíg ez meg nem történik, addig a pedagógusképzés megreked.

A Béres Jánossal és Dénes Lászlóval készült beszélgetés megjelent a Tóth Aladár Alapítvány gondozásában 2016-ban kiadott Taní(TAZI)tani című interjúkötetben.